A JOBBIK SOMOGY MEGYEI SZERVEZETÉNEK HIVATALOS OLDALA

Cikkek, írások, publicisztika, a megyehatáron kívül, és belül.

Viszt Attila

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy balatonvilágosi vasúti lejáró.

2014 őszén jött a jó hír, hogy elkezdődik a dél-balatoni vasútvonal felújítása közel30 milliárd forintból, melynek során megújul az említett lejáró út is.
2015 február derekán a lejárót lezárták, nekiláttak az építkezésnek. Kaptunk ígéretet, hogy szeptember végére, utána október végére el is készül. Párhuzamosan ezzel az építkezéssel május elején elkezdődött az aligai vasúti híd felújítása is, mely átadását május végére ígérték. Aztán szépen lassan jött a fekete leves.
Először kiderült, hogy számunkra értehetetlen módon nem építik meg végig, csak cirka 75 méter hosszan. Aztán szembesültünk vele, hogy nem aszfaltozzák le végig, csak az „új” részt.
A vízelvezetés botrányosra sikerült, áztatván a építmény alapját, a fizika törvényeit meghazudtoló elvezető építése stb. Az építkezés során többször hívtuk fel a figyelmet a hiányosságokra, ill. a hibákra, de minduntalan cinikus választ, vagy még válaszra sem méltattak minket. Az egyébként is rövid szezont sikerült teljesen felborítani azzal is, hogy a balatonaligai vasúti híd felújítása elhúzódott egészen október közepéig, ami szintén elfogadhatatlan egy ekkora híd felújítása során.
Október végén aztán elérkezett a várva várt műszaki átadás-átvétel. Kértük, hogy az általunk felvetett hibákat jegyzőkönyvezzék, mert csak abban az esetben járulunk hozzá az átadáshoz, ha azok teljesülnek. Nos ezekből sajnálatosan a mai napig nem sok minden készült el, fog elkészülni.

----------------------------------------------------------------------------------------

Ander Balázs

"BUTASÁGRA KÁRHOZTATVA" – INTEGRÁCIÓ KÉRDŐJELEKKEL

I.
Felszólalásom címének első fele Jean Paul Brighelli könyvére, az iskolák programozott haláláról szóló, Butaságra kárhoztatva című műre utal.
Az iskolaügy problémáiról beszélve, ahány megszólaló, annyi vélemény, de abban talán még mindenki egyetért, hogy a többségtől leszakadt rétegek felzárkóztatásában kardinális szerep jut az integrációs programoknak.
Ezek megfelelő kidolgozása viszont már többször képezi vita tárgyát.
A dolog fontossága pedig prioritást kellene, hogy élvezzen, hiszen a rosszul kivitelezett integráció könnyen a visszájára is fordulhat, s nem hogy elsimítaná a társadalmi ellentéteket, de a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek csak még frusztráltabbá, a normaként állított társadalmi csoportok - mondjuk teljes joggal - pedig csak még elzárkózóbbá válnak.
Ha az integráció csupán arról szól, hogy a társadalmi együttélés különféle szinterein erővel összezárják az embereket, akkor könnyen a visszájára fordulhatnak a dolgok, s az állandó kudarcélmények a fokozódó feszültségek zsákutcájába terelhetik a folyamatokat.

Az Európai Unió fejlettebb, gazdagabb államaiban több szakember bevonásával, olyan csökkentett létszámú osztályokban folyik a felzárkóztatás, ahol a hátrányokkal küzdő, integrálandó diákok aránya nem múlja felül az integrációs mintaként állított tanulók arányát.
De látva az egyre szaporodó Nyugat-európai no go zónákat, az egyre veszélyesebb gettókat, kijelenthetjük, hogy még így sem koronázza nagy siker ezt az emberfeletti munkát.
Sajnos tényszerűen kell megállapítani, hogy nem mindenki integrálható, hiszen akarata ellenér senkit sem lehet „boldogítani”, a társadalmi felzárkózás pedig, - mint a legtöbb dolog - szintén nem egytényezős folyamat.
Hogy hazai terepen maradjunk, még a szélsőjobboldali elhajlással nehezen vádolható Glatz Ferenc is úgy vélekedett, hogy: „… a kisebbség és a többség összeilleszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak. Nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és nem cigányság együttélésének valós problémái miatt.
Az integráció a sokszor deus ex machinaként beállított állami ráfordításokon túl, óriási egyéni akaratot, elszántságot is feltételez.
Erre hoz könyvében Brighelli hajmeresztően negatív példákat, amikor a Franciaországban bevezetett, és óriási összegekkel telepumpált kiemelt oktatási körzetekről ír.
„Ezeknek a kamaszoknak a családi példaképei bűnözők, a háziállataik pitbullok és rottweilerek. Ők már az általános iskolában megismerik a könnyebb drogokat, de ezen kívül semmi mást.”
De nem kell Franciaországig menni a hasonló példákért, hiszen hány meg hány magyarországi falusi iskolában, városi szakképzőben vívnak szinte reménytelen küzdelmet pedagógusaink nálunk is.

Igazságtalan dolog lenne a megoldást csupán tőlük várni, igazságtalan lenne a túlterhelt, pöcsökkel, akarom mondani becsekkel riogatott, portfólió által frusztrált pedagógusoktól egyfajta közhasznú übermenschi szerep megkövetelése.

Ugyan a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi rétegek integrációjában nagy szerep hárul a közoktatási intézményekre, de a sikerre vivő út további fontos gazdasági-társadalmi-politikai feltételeket követel.

Magam is egy vidéki szakképzőben tanítottam 10 évig.
Tipikus gladiátorképző (a diákok nevezték így), ahol igen magas a cigány származású és a hátrányos helyzetű tanulók aránya. (És őszintén mondom, hogy semmilyen pedagógiai Hiller vagy Hoffman-érdemérem megszerzése nem ér fel annak örömével, mint amikor egy volt tanítvány már messziről ráköszön az emberre az utcán, vagy kiinteget neki egy kukásautó fedélzetéről.)
Tényleg mit mondjon az ember azoknak a diákoknak, akiknek már a második generációja nő úgy fel, hogy nem látták a szülőket rendszeresen dolgozni menni. Napjaikat jó esetben is csak ideiglenesen strukturálta a közmunka.
A vidék nyomorba süppedt, mert munka és perspektíva nincs. Hogy is lenne, mondjuk egy olyan megyében, ahol a települések fele haldoklik, és néhány évtized múlva már csak a történelmi atlaszokban látjuk majd a nyomukat.

A kiút csak munkahelyek létrehozása lehet, itt viszont újra nagy szerep jut az oktatásnak, mert munkaerő-fejlesztés nélkül a kor igényeinek megfelelő munkahelyteremtés is elképzelhetetlen. Nagyon egyszerűen úgy is lehetne fogalmazni, hogy nem lesz munka, ha nincs iskolázottság, nincsenek kompetenciák, nincsenek ismeretek.
Márpedig a cigányság, és a leszakadt rétegek társadalmi beilleszkedése csak az iskolán és a munkán át vezethet.
De egy öt évvel ezelőtt írt cikkében Salamon Konrád a válságba jutott hazai iskolaügyben már egyenesen az európai civilizáció válságának kivetülését látja.
„…a magyar iskolarendszer összeomlott, tisztelet az elszigetelt kivételeknek és a lehetetlen körülmények között is helytállni akaró pedagógusoknak. Összeomlott, mert az iskolákat – jelentős részben – műveletlen és neveletlen fiatalok tömegei fejezik be, vagy hagyják el, akik nem alkalmasak a munkavállalásra, és nem hajlandók a társadalmi együttélés legelemibb szabályainak a betartására sem.”

II.

Bármennyire is közhelyszerű, de el kell, hogy fogadjuk annak az évezredes bölcsességet hordozó mondásnak a helytállóságát, amely szerint az oktatás tétje nem más, mint a jövő.
Pedagóguskollégáim egyöntetű véleménye szerint az egyik legfőbb gond, hogy a társadalom alapsejtje, a család sem tud többé megfelelő nevelő környezetet biztosítani a gyerekeknek.
A rendszerváltástól máig eltelt két és fél évtized minden eddiginél nagyobb társadalmi válságot hozott, és a családi közösségek nevelő-oktató funkciója meggyengült.
A válások száma, a csonka, egyszülős családok, az instabilabb élettársi kapcsolatok aránya emelkedik.
A magatartásmintákat már a kortársközösségek közvetítik, amelyeknek viszont a média diktál.
Mindezzel párhuzamosan a külső viszonyok is egyre mostohábbá váltak így, az iskolarendszer is egyre gyengébben tudja teljesíteni a tőle elvárt feladatokat.
Különösen a szakiskolai tanárok részéről tekinthetők általánosnak azok a panaszok, amelyek az agresszió, a durva beszéd, az udvariatlanság, a fegyelmezetlenség elharapódzását sorolják.
Az érzelmi kultúra elsivárosodása, és a funkcionális analfabéták számának növekedése már-már korjelenségnek tekinthetők.
Tetézi ezt a munkaerő piaci folyamatokat elemző statisztikákban pregnánsan kidomborodó azon adat, amely szerint a fiatalkorú munkanélküliek között a csupán szakiskolai végzettséggel rendelkezők, a számarányuknál is jóval magasabb szinttel képviseltetik magukat.
De csoda-e mindez, ha egyes vidékeken, intézményekben - mint például abban a vidéki szakképző iskolában, ahol tíz évig magam is tanítottam - a kétharmadot is eléri a hátrányos vagy a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók aránya.

Szintén fontos alapigazság az a tétel, amely szerint a 21. század egyik legfontosabb kérdése az integráció illetve az annak hiányából fakadó, előre megjósolható katasztrófa lesz.
A nyugati világban az eltérő kultúrkörből származó bevándorlók, illetve az ő, akár már sokadik generációs leszármazottainak beillesztése a többségi társadalomba, míg Közép-Európa, s benne természetesen hazánk esetében az évszázadok óta itt élő, és egyre növekvő létszámú és arányú cigányság integrációja állítja egyre nagyobb kihívások elé a politikai döntéshozókat.
Ahogyan azt a fejüket a fene tudja hova dugó politikailag korrekt struccokon kívül mindenki látja, a neoliberális doktrínák által meghatározott multikulturális társadalom koncepciója megbukott.
Óriási visszhangot váltott ki, amikor 2010 őszén - mostani öngyilkos ámokfutásával szemben - még a német kancellár, Angela Merkel is ennek a szociológiai konstrukciónak a csődjéről beszélt.
Némileg szakítva a politikailag korrekt beszédmóddal rávilágított, hogy sokan nem is akarnak integrálódni az európai társadalmakba, megőrzik nyelvi-vallási-hagyománybéli teljes különállásukat és zárványt képeznek a többségi társadalmon belül.
De a Harvard Egyetem világhírű szociológusa, Robert Putnam is sérthetetlennek hitt liberális dogmákat döntögetett, amikor tanulmányában bizonyította, hogy a „másság”, a párhuzamos társadalmak jelenléte egy közösségben mennyire kikezdi a társadalmi tőke alapjait, s így az eddig értéknek tartott multikulturalizmus milyen negatívan befolyásolja a szociális folyamatokat.
Miként nő az elszigetelődés, hogyan romlanak a bizalmi- és boldogsági indexek.

Sokszor megfogalmazott kijelentés: a cigányság felzárkóztatása az elkövetkező évtizedek nemzeti sorskérdésévé fog válni.
Sokáig hittek abban, hogy az iskola felgyorsítja az integráció folyamatát, de a Durkheim és Bourdieu óta eltelt időszak bizonyította: elvben ugyan az iskola feladatai közé tartozik az oktatás mellett egy sor társadalmi funkció is, mint például a szocializáció, a mobilitás biztosítása, de gyakorlatban sokszor pont hogy az egyenlőtlenségeket konzerválódnak.
Márpedig ahogy Százdi Antal és szerzőtársa fogalmaztak egy tanulmányukban, egyáltalán nem mindegy, hogy a jövő generáció tagjai milyen arányban lesznek adófizetők vagy segélyezettek. És ez még a jobbik eset… Hiszen a szociokulturális nyomor egyben a bűnözés melegágya is, ami a permanens demográfiai robbanással és a növekvő társadalmi dezintegrációval, kiilleszkedéssel veszélyes gyúelegyet alkot.

„A közeljövő társadalmi nyugalma a hátrányokkal küzdő, problémás gyermekek helyes szocializálásán, felzárkóztatásán, megfelelő nevelésén, oktatásán múlik. Az igazi probléma tehát itt van, és ha figyelembe vesszük, hogy a cigány tanulók száma húsz év alatt az általános iskolákban megduplázódott, akkor bizony mielőbb tennünk kell valamit.”- olvasható az előbb említett szerzőpáros fenyegető jövőt, felvillantó cikkében."

Ander Balázs országgyűlési képviselő

Ander Balázs

POFA BE, VAGY FIZESS!

Elfogadhatatlan, ha az állampolgárokat alattvalónak, a munkavállalókat cselédnek, puszta bérrabszolgának nézik.
Felháborító esetről adott hírt a sajtó.
Az ügyben írásbeli kérdés formájában a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz fordultam.

Ennyit a rezsicsökkentésről. Kár,hogy ezt a orbáni MTV 1-es nem mondja be.

 

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat